Igazi találkozásom a Vízzel

A márciusi borneói utamat a természet köré terveztem. De nem úgy kerültem kapcsolatba a természettel, ahogyan gondoltam. Mindig a víz került a középpontba.

A víz, mint az őseredetünk.

A Mulu Nemzeti Park esőerdejében, folyójánál, korán reggel

 Víz volt, vagy víz lett mindenfelé, ahova mentem.

Miri és környékének gyönyörű, és majdnem teljesen néptelen tengerpartjain sétáltam.

A 40 ezer évvel ezelőtt, a paleolitikumban már lakott Niah barlangba azért nem jutottam be, mert a sok eső elárasztotta a barlangot, ami aztán 1-2 hétre járhatatlan lett.

Csónakkal lehet átjutni a túlpartra, ahonnan el lehet sétálni a barlangig. A barlang el volt árasztva vízzel, így a csónakok sem közlekedtek. Úszni nem ajánlatos, a krokodilok miatt.

A Lambir Nemzeti Park sáros-csúszós ösvényén túrázva egy csodás vízesést találtam. A vízesés egy medencét hozott létre, a hegyi folyó miatt jéghideg vízűt. Az esőerdő közepén egyedül úszkáltam a buja és burjánzó növények között megbúvó kristálytiszta vízben, mintha csak a Paradicsomban lettem volna.

A Lambir Nemzeti Park bejáratától csupán 20-30 percre volt ez a csodás vízesés és a medence. Egy pár érkezett még velem egy időben, de ők pár perc után visszafordultak, nem akartak bokáig érő sárban túrázni.

Amikor megérkeztem a Mulu Nemzeti Parkba, és álomra hajtottam a fejem az eső megnyugtató hangjára a longhouse szálláson (csudás nyugalomban, egyedüli vendégként), nem gondoltam, hogy másnap reggel 6-kor a tulaj ébreszt fel, hogy elköltöztessen. Az egész estés és éjszakás eső miatt a ház verandájára már befolyt a közeli folyó megáradt vize. Ahova előző délután járdán sétálva érkeztem, most csónakkal tudtam csak elhagyni. Még két éjszakát töltöttem Muluban, a túraútvonalak egy részét ezalatt még mindig nem lehetett látogatni.

Longhouse szállásom a megérkezésemkor

Délutántól esett az eső

A szállásom másnap reggel. A bal oldali "teknővel" evickéltünk ki a magasabban levő részre, amit még éppen nem öntött el a megáradt folyó

Sempornából hajóval mentem a fehér homokos korallzátonyon cölöpökön épült szállásra. Onnan nem látszott a szárazföld, vagy másik sziget, csak körbe-körbe a végtelen tenger. Éjszaka, elalvás előtt az apály miatt egyre apadó óceánt néztem, reggel a narancssárga napkorong színezte be a vizet mélykékre és türkizkékre a látóhatáron. Amikor a távolabb levő kis, lakatlan szigetekre mentünk hajóval, nemcsak a hajóról és a fehér homokon sétálva láttam az óceánt. Sznorkelezés közben végre a víz alatti világgal, halakkal, korallokkal, rájákkal és teknősökkel is találkoztam, belemerültem a világukba.

Szobám egy vízi villában egy korallzátonyon

Mataking szigetének mólóján.

A szobám ablakából is figyeltem, hogyan változik a víz szintje apálykor és a dagálykor. Amikor apálykor kimentem úszni, víz úgy vitt magával, mint egy gyors sodrású folyó. Megkapaszkodtam a korallokban, és lábra álltam az akkor már sekély vízben - ha nem így teszek, azóta lehet, hogy már Fiji szigeténél lennék...

Kota Kinabaluban már korábban is meg akartam látogatni a város melletti domboldalban levő mangrove-erdőt. Ez egy "Ramsar" minősítést kapott terület, ami az erdő nemzetközi fontosságát jelöli. A mangrove-erdő látszólagos eseménytelensége mögött rengeteg kis élet rejtőzött. A mangrove-rákokat akkor lehetett látni, ha elég ideig álltam mozdulatlanul és csendben figyelve.

A Kota Kinabalu melletti mangrove-erdő azért is érdekes, mert a mangrove a tengerparton nő, mintegy természetes határvonalként a tenger és a szárazföld között. Itt az erdő és a tenger között egy egész várost építettek be - és az erdő még így is megőrizte a különleges ökoszisztémáját

A mangrove-fák, sűrű gyökérzetükkel

A nemzeti parkokban és a mangrove-erdőben viszont nemcsak szemlélődni lehetett. Mint ökoturisztikai oktatási központok, rengeteg értékes információt osztottak meg - és akiket érdekeltek ezek az infók, rengeteget tanulhatnak ezekből.

Például azt, hogy hogyan lett Élet a Földön a Vízből. És hogy az evolúció nagyrészt arról szólt, hogy az élőlények megtanuljanak a Vízen kívül létezni.

A VÍZ, mint az őseredet.

Amikor ezalatt a bornói körutamon többször előfordult az, hogy az áradások miatt nem jutottam el a tervezett helyekre, vagyis mindig a víz "jött szembe", elkezdtem gondolkodni, mit akar ez mutatni nekem. Végül a Mulu Nemzeti Parkban, az ökoturisztikai központban kaptam meg a választ, az információs táblákat olvasva.

A Mulu Nemzeti Park ökoturisztikai központja

Ti tudtátok, hogy az evolúció nagyrészt a vízen kívüli létformáért való küzdelem volt? A Földön 3.5 milliárd éve kialakult életformáknak 3.25 milliárd évre volt szüksége ahhoz, hogy víz nélkül tudjanak élni. Nézzétek csak, hogyan történt mindez:

4.6 milliárd éve: létrejött a Föld.

3.5 milliárd éve: az első életformák megjelentek. A következő 3 milliárd év azzal telt, hogy az egysejtű szervezetek öszetett vízinövényekké alakultak.

600 millió éve: az első állati forma megjelent az óceánokban.

500 millió éve: megjelentek az első növények a szárazföldön.

Először zuzmók és mohák, vagyis egyszerű, többsejtű növények. Ezek már képesek voltak a vízen kívül élni, de cask állandóan nedves környezetben. A nedvességhez és a tápanyagokhoz közvetlenül a sejtfalaikon keresztül jutottak hozzá.

Aztán kialakultak a páfrányok, amelyek már fejlettebb formák voltak. Voltak gyökereik és erezetük, amivel hozzájutottak a szökséges vízhez. Több millió éven keresztül a páfrányok uralták a Földet. Kibírtak már viszonylag hosszú száraz időszakokat is. De ők még úgy szaporodtak, hogy a spóráik közvetlenül a vízbe jutottak.

350 millió évvel ezelőtt: megjelentek az első állatok a szárazföldön.

A kétéltűeknek, békáknak, szalamandráknak, csakúgy, mint a növényeknek, meg kellett tanulniuk elválasztódni a víztől. Ők már tudtak a szárazföldön élni, de csakis állandóan nedves környezetben. A bőrükön keresztül jutottak vízhez, ugyanakkor azon át nagyon hamar ki is tudtak száradni, amitől el is pusztultak. A szaporodáshoz nekik is vissza kellett térniük a vízbe.

Aztán megjelentek a hüllők. Náluk már kialakult a megoldás arra, hogyan éljenek és szaporodjanak a vízen kívül: a bőrük már vízálló volt, benntartotta a vizet. A szaporodásra pedig a szintén vízálló héjjal rendelkező tojás lett a megoldás.

Lassan átrendeződött az élővilág és az élőhelyük. A folyók és óceánok mentén éltek továbbra is azok, akik nem tudtak víz nélkül létezni, mint a mohák és békák. A víztől eltávolodva, a szárazföld pedig a páfrányok és a hüllők birodalma lett.

130 millió éve pedig a viragos növények kifejesztették a szállítható szaporító rendszerüket, a magvakat. A túlélésért való küzdelem egyre komolyabbá vált.

Látjátok, minden Élet a Földön a vízben kezdődött. Milliárd évek evolúciója, próbálkozások és elpusztulások vezettek ahhoz, hogy a mai szárazföldi növények ősei megtanulják azt, hogy hogyan éljenek a vízen kívül.

Gondolkodtatok már azon, hogy miért szeretünk vízközelben lenni? Talán pont azért, mert a sejtjeinkben ott van milliárd év megélése...

Alaptörténetem:

Amikor az otthoni „kényelmes” életemből egy egy útra szóló repjeggyel elindultam Nepálba, nem tudtam megmondani, miért megyek: valami után vagy valami elől. Azt éreztem, csak kövessem a szívem, mert az a legjobb útmutató. Aztán ez az élő iránytű – sok-sok kalandon keresztül – elvitt engem egy malajziai szigetre, Penangra, amibe első lélegzetvételre beleszerettem. Amikor megismertem, még jobban megszerettem. A maláj-kínai-indiai kultúra, vallás, ételek kavalkádja az angol gyarmati múlttal és modern jelennel keveredve az Indiai-óceán egyik buja szigetén, elvarázsolt. Itt élek, és jógát oktatok. Időről időre pedig elindulok egy-egy újabb felfedezőútra, hogy megismerjem a sokszínű, de mindig igazi Malajzia újabb és újabb arcát; hol a türkiz vizű szigeteit, hol a 130 millió éves, jórészt érintetlen nemzeti parkját, hol a sok száz éves, gyarmati városait. Amit pedig látok, ízlelek, tapintok, érzek, lelkesen osztom meg másokkal.

Baross Panni