Borneó csücske – Utazás a semmibe
- Malajzia Ezer Arca
- szept. 14.
- 3 perc olvasás
Frissítve: szept. 15.
A Borneó csücske nevű hely tényleg létezik, mégpedig kb 4-5 órás autózásra Kota Kinabalutól. Az utazás – főként a vezetőnek – nem nevezhető kellemesnek, nagyrészben az „Ázsiai főút”-nak nevezett, hepehupás-gödrös-poros betonúton halad. Már egyszer jártam itt, nem az utazásért mentem oda, hanem hogy megérkezzem - a Világ Végére.

Születésnapi ajándék volt ez az út magamnak. Két hosszú hónap intenzív munka után két nap a világ végén, ami után jött megint a „munka”, felfedezőkörút Sabah állam más részein. Napsütésben indultam, és bár tudtam, hosszú lesz az út, nem siettem, bevásároltam Kota Kinabalu nagypiacán. Vettem banánt, mangót, avokádót, és megebédeltem – tudván, nem jutok igazán jó vegetáriánus ételhez a következő néhány napban.
Mi Európában – Magyarországon - hozzászoktunk a szép és rendezett városokhoz. Budapesten kívül számtalan csodaszép, otthonos, meghitt, romantikus városunk van. Ázsia nagy részében, így Malajziában is, a házak, a városok nem esztétikai célból épülnek – csupán azért, hogy funkciójukat betöltsék, kiszolgálják az emberek igényét lakóhelyként, üzletekként, étkezőhelyekként. Néhány nagyon hangulatos óváros kivételével a városok egymás mellé épült házak és utcák betonrengetege, különösebb stílus, hangulat, egyedi ismertetőjegy nélkül. Járdák alig vannak, a helyiek autóval vagy motorral közlekednek.
Kota Kinabalu belvárosi forgatagából kiérve a külváros négysávos autóútja gyorsította a forgalmat. Egy rövid szakaszon még a tengerpart mellett vezetettem, utána mindkét oldalon emeletes vagy földszintes betonházak szegélyezték az utat. Kisebb települések következtek, pálmaolaj-ültetvények, már csak kétsávos utak, útmenti ételárusok fából összetákolt építményekben, az útszéleken kidobott élelem után kutató kóbor kutyák. Rengeteg autó, és motor, teherautók, amik mögé az emelkedőkön hosszú kocsisor torlódott fel. Az út hegyes-völgyes volt, de nemcsak le-fel, hanem jobbra-balra is hullámzott, annyira kijárták a tartályos teherautók.

Egyre hosszabb szünetek jöttek a települések között, a pálmaolaj-ültetvények között néha erdővel. Végül már nem voltak falvak, csak néha láttam egy-egy, banánfák és kókuszpálmák között álló házat, kiteregetett ruhákkal. Amikor már naplementébe fordult az idő, és a fények pasztell-melegek lettek, már az autók is megritkultak. Nem tudtam, hogy a következő kanyar és emelkedő után lassítanom kell-e a buckák és hirtelen murvássá váló út miatt. Már embereket sem láttam, szerencsére a ’Tip of Borneo’ tábla mutatta, hogy jó irányba haladok, és van még arra emberi élet.

A legutolsó murvás szakaszon már csak lépésban haladtam, aztán feltűnt a néhány, az óceán partjára épült, kerítés nélküli ház – a falu -, és aztán az óceánpart is, a ritkásan nőtt kazuarinafákkal, a gazdákhoz tartozó és nem tartozó, mindenhol ott levő és emberekhez csapódó kutyákkal. Bepakoltam az parttól kb. 20 méternyire álló konténerszállásomra, és onnan már csak pár perc vezetésre volt a hely, amiért idejöttem – Borneó csücske. Leparkoltam, és gyalog indultam a térkövezett, fákkal szegélyezett úton. Egyedül voltam, ide egyébként sem sok turista jut el, hétközben meg főként senki. Amikor elértem a lefelé vezető lépcsősort, már fák sem voltak. A csücsök - egy homokkőszirt – ott nyúlik bele az óceánba, ahol a végtelen vizet keletre Sulu-tengernek, nyugatra pedig Dél-Kínai tengernek nevezik. Épp elcsíptem a naplementét. A szívemben emlékeztem erre a helyre – a szirtre a vad és szabad óceánnal. A szirt egyre nagyobb, a tenger hullámaitól lekerekedett kövekbe merült el. A távolban látszottak a Fülöp-szigetek. Ahogy a nappal fényeit nyelte el az éjszaka sötétje, úgy tűntek el a szemmel és füllel érzékelhető dolgok is. De megmaradtak a fekete égbolton ragyogó csillagok, a Tejúttal, és a néha-néha elröppenő világító pontokkal, a hullócsillagokkal. A sötétben a zabolázatlan hullámok még hangosabban csapkodták az alattam és körülöttem levő sziklákat. Lefeküdtem a hátamra, csak néztem és hallgattam. Megérkeztem végre, ahova akartam: a Semmibe.
2025.szeptember 14.
Baross Panni
Alaptörténetem:
Amikor az otthoni „kényelmes” életemből egy egy útra szóló repjeggyel elindultam Nepálba, nem tudtam megmondani, miért megyek: valami után vagy valami elől. Azt éreztem, csak kövessem a szívem, mert az a legjobb útmutató. Aztán ez az élő iránytű – sok-sok kalandon keresztül – elvitt engem egy malajziai szigetre, Penangra, amibe első lélegzetvételre beleszerettem. Amikor megismertem, még jobban megszerettem. A maláj-kínai-indiai kultúra, vallás, ételek kavalkádja az angol gyarmati múlttal és modern jelennel keveredve az Indiai-óceán egyik buja szigetén, elvarázsolt. Itt élek, és turizmust tanulok PhD-n. Időről időre pedig elindulok egy-egy újabb felfedezőútra, hogy megismerjem a sokszínű, de mindig igazi Malajzia újabb és újabb arcát; hol a türkiz vizű szigeteit, hol a 130 millió éves, jórészt érintetlen nemzeti parkját, hol a sok száz éves, gyarmati városait. Amit pedig látok, ízlelek, tapintok, érzek, lelkesen osztom meg másokkal.


Hozzászólások