Tenger volt az otthonom és a legnagyobb félelem

Az ázsiai kalandjaim elején, egy kis kitérővel, Penangon át érkeztem meg a Royal Langkawi Yacht Clubba, hogy - munkacsere-program keretében - felcsapjak tengerésznek egy vitorlás hajón, ami a következő majd' egy hónapban a munkahelyem és az otthonom lett. 

A terv az volt, hogy az Andamán-tengeren - Malajziában és Thaiföldön – hajózunk. A munkám pedig abból állt, hogy bevásároljak, mielőtt felszedjük a horgonyt, majd én lettem a szakács. Közel 4 hónapja már nem jutottam konyhához a hostelekben és kempingekben, ahol ezelőtt laktam, és most végre minden nap más ételt ötölhettem ki és főzhettem meg. Ezenkívül jógázni tanítottam a kapitányt, és néha kisikáltam a hajót.  

Nagyrészt lakatlan szigetek mellett horgonyoztunk le. Minden napi program volt a napfelkelte és naplemente-nézés. Megismerkedtem a tengerrel, aki a barátom lett. Megtanultam pár hajózási szakkifejezést, és hogy hogyan kell gondját viseleni egy vitorlás hajónak. 

Minden éjjel a tenger volt a vánkosom, a csillagok a háztetőm. 

Olyan állatokat láttam, amilyeneket soha azelőtt. Láttam tintahalat, amikor veszélyben tintaszerű folyadékot lövellt ki magából. Láttam kis és nagy medúzákat, bohóchalat, barrakudát, tengeri csillagot. Sok pici rákot, akik a csigaházukkal együtt szaladgáltak a parton. Úsztam együtt cápákkal. Éjszaka, amikor semmi nem világította meg a nyílt tengert, a világító planktonok és medúzák olyanok voltak a vízben, mintha csak a csillagok tükörképei lennének.

Hallottam a lakatlan szigetek dzsungeleinek hangjait. Fütyülve beszélgettem a madarakkal. Láttam villámlást a tengeren. Zivatart, verőfényt, teliholdat. Szivárványt eső nélkül, vakító napfényben. Láttam, hogyan élnek a thaiföldi tengeri cigányok. 

És minden nap figyeltem, láttam, és hallottam a tenger üzeneteit. A Vipassana-kolostorban eltöltött időn kívül soha olyan közel nem kerültem még magamhoz és a természethez, mint itt, ezen a hajón. Belemerültem a tengerbe és magamba,és lementem egész mélyre...

És ekkor találkoztam életem legnagyobb félelmével. 

Egy ideje már tudtam, hogy a vízre szüksége van a testemnek-lelkemnek. Lehet folyó, tó, tenger - ha vízen, víz mellett, víz közelében vagyok, béke van bennem és körülöttem.

Na, de víz alatt lenni, az már egy másik dolog. Arra mindig úgy gondoltam, mint valami elképzelhetetlen és félelmetes állapotra. A vízen bárhol, bármikor úsztam, kenuztam, kajakoztam, SUP-oztam, de attól, hogy víz alatt legyek, ahol nem kapok levegőt, valamiért nagyon féltem...

Ezt a félelmet, amikor megérkeztem a vitorlás hajóra, a Kapitánynak nyilván nem meséltem el - mégiscsak egy hajó legénysége lettem! De aztán eljött a pillanat, amikor nemcsak szembenézem kellett az addig sötétbe rejtett félelemmel, de ki is kellett tennem a napfényre.

Egy lakatlan sziget közelében kötöttünk ki. A szigetnek azon a részén csak sziklákat láttam, nem volt partszakasz. Pár méterre, a sziklákat megkerülve már a nyílt tenger végtelensége kezdődött. A tenger mélykékjébe, a ragyogó napsütésben néhány méterig le lehett látni. Egy igazi paradicsom volt búvároknak.

A kapitány felvette a búvárruháját, az övére csatolta az ólomnehezéket és a bólya kötelét, fogta a szigonyát, és elúszott vadászni. Nekem is volt neoprén búvárruhám és maszkom vízipipával. A sziklák nagyjából 100 méterre voltak. Eldöntöttem, elindulok én is, életem első sznorkelezésére. Felöltöztem, és belemerültem a vízbe. Nem láttam le a mélybe, csak 2-3 méterre. Nem tudtam, mi van alattam, mögöttem, körülöttem. Azt viszont tudtam, hogy vannak itt medúzák – láttam nem egyet a hajóról - és cápák. A pipán csak szájon lélegezve kaptam levegőt, ami nagyon furcsa volt, mert  jógázás közben megszoktam, hogy az orromon át lélegzem. 

Nem ment. Nem mertem elindulni. Visszamásztam a hajóra. Még megpróbáltam vagy háromszor. Egyre kétségbeesettebben. Végül a hajó végébe kucorodva, a csuromvíz neoprén ruhámban elkezdtem a sírást. Amit abba sem hagytam egy jó darabig. Életemben először úgy éreztem, van valami, amit nem tudok megcsinálni. Tehetetlenséget éreztem, dühöt és szomorúságot.

Amikor a kapitány megérkezett a zsákmányával, és látta a szipogó „legénységét” a hajó végében, megkérdezte, mi történt. Akkor azt mondtam, semmi. Később, a vacsoránál elmeséletem végre, mit éreztem. És hogy nem tudtam túllépni a félelmemen. A Kapitány megértette. Nem kérdezte meg, hogy akkor én mit keresek egy hajón. Még csak csodálkozás sem látszott a szemében.

Másnap elmentünk együtt búvárkodni. Elúsztunk a sziklákig. A kapitány végig fogta a kezem. A sziklák előtt már csak 6-7 méter mély volt a tenger. Leláttunk a tengerfenékig. A kapitány lemerült, és felhozta nekem megmutatni a tenger kincseit: tengeri uborkát, csillagot, óriáskagylót. Mindent kézbe fogtam. Nem volt félelem. Végig biztonságban éreztem magam. Így kezdett a tenger alatti világ is a barátommá válni...

Baross Panni

---

Alaptörténetem:

Amikor az otthoni „kényelmes” életemből egy egy útra szóló repjeggyel elindultam Nepálba, nem tudtam megmondani, miért megyek: valami után vagy valami elől. Azt

éreztem, csak kövessem a szívem, mert az a legjobb útmutató. Aztán ez az élő iránytű – sok-sok kalandon keresztül – elvitt engem egy malajziai szigetre, Penangra, amibe első lélegzetvételre beleszerettem. Amikor megismertem, még jobban megszerettem. A maláj-kínai-indiai kultúra, vallás, ételek kavalkádja az angol gyarmati múlttal és modern jelennel keveredve az Indiai-óceán egyik buja szigetén, elvarázsolt. Itt élek, és turizmust tanulok PhD-n. Időről időre pedig elindulok egy-egy újabb felfedezőútra, hogy megismerjem a sokszínű, de mindig igazi Malajzia újabb és újabb arcát; hol a türkiz vizű szigeteit, hol a 130 millió éves, jórészt érintetlen nemzeti parkját, hol a sok száz éves, gyarmati városait. Amit pedig látok, ízlelek, tapintok, érzek, lelkesen osztom meg másokkal.