A Szitakötő kirepül a Világba
- Malajzia Ezer Arca
- okt. 12.
- 6 perc olvasás
Ez a történet arról szól, hogyan indultam el kilenc évvel ezelőtt útmutató és terv, nyelvtudás és pénz, biztos háttér, helyismeret – vagyis minden, a “józan ész” követelményeinek ellentmondó biztosíték, támasz nélkül, a semmibe; csupán az érzéseimet, az univerzum jeleit, és egy hívást követve, ami erősebb volt mindennél.
Mesélek az ámulatról, amikor először éreztem, hogy kinyílt előttem a világ. Mesélek arról, ahogy onnan már nem volt visszaút. Arról, hogyan léptem át az ismerős es biztonságos világomból egy újba, ismeretlenbe, egyedül, akkor még félve és tele kérdésekkel es kételyekkel, de legislegbelül egy biztos érzéssel, hogy mennem kell, az én utam, az én helyem felé. Aztán mesélek az áramlásról, mindig vízközelben. A Himalája hatalmas hegyeinek és az Indiai-óceán végtelen vizének az energiájáról. Az elengedés es az elfogadás erejeről. A sorszerű találkozásokrol, barátságokrol, az otthon hívó szaváról. Az egy biztos társról az utazásom alatt: a jógáról. Arról, hogyan írhatjuk át az életünket, akkor is, ha nem látjuk a célt, nem látjuk az utat, csak igazán hiszünk. Hiszünk MAGunkban es elindulunk.
Amikor kétezertizenhat október tizenegyedikén az egyirányú repülőjegyemmel felszálltam a Nepál felé tartó repülőgépre, már volt egy facebook-oldalam, aminek a Travel & Yoga nevet adtam. Még mielőtt tudtam volna, hogy mi felé visz az Élet, megálmodtam egy logót is hozzá. Kétségek nélkül választottam a szitakötőt - ahogy kitárja a szárnyait, felrepül a földgolyóról, és félelem nélkül, nyitott szívvel, teljes szabadságban kiterjeszti magát a világban.
Jóval később rákerestem, mit jelképez a szitakötő - angolul Dragonfly, franciául Libelle. Maga a változás, a fejlődés, az illúziók meghaladása, álom, fény, a lélek szárnya, bölcsesség, szabadság, világosság. Erő, inspiráció, ébredés, kapcsolat a nem fizikai világgal, kreativitás, öröm. Az indiánoknál totemállat, az álmodás és az illúzió toteme. Megtanít arra, hogyan legyünk kapcsolatban a természet szellemeivel. A szitakötők a víz mellett élnek és születnek, lételemük a fény és a napsugár. Emlekeztetnek arra, hogy az átlagos fizikai valósag nem minden, amit elérhetünk. Szivárvány szárnyai inspirálták a tünderek képenek megalkotását es mutatják, hogyan élhetünk a mágia világában.
A negyvenedik születésnapomon, augusztus végén a Balatonnál voltam, egyedül egy kis faházban. Hajnalban felkeltem, és SUP-deszkán kieveztem a tó közepére, megnézni a napfelkeltét. Gyönyörű volt, békés és erőteljes. És abban az energiában egyszercsak megszólalt egy hang a fejemben: mire vársz még? Vedd meg a repjegyet! Visszaeveztem a partra, beszaladtam a házba, kinyitottam a laptopom, és megvettem a Nepálba szóló repülőjegyem.
Soha nem voltam még előtte Ázsiában, az egész kontinens egy kaotikus, piszkos, és ezzel együtt egy félelmetes masszaként létezett a fejemben. Egyáltalán, az utazás sokáig nem volt a része a valóságomnak – egyszerűen nem úgy szocializálódtam. A lelkemben viszont utazó voltam, jóval még mielőtt a gondolat, a vágy megszületett volna bennem.
Egy évvel előtte utaztam először egyedül. Athénba mentem. A város és az Égei-tenger energiái aztán kinyitottak bennem valamit, amit nem tudtam már bezárni. Visszamentem a “normál életembe”, de egy új nyughatatlansággal, ami addig nem volt ismerős a számomra. Világgá akartam menni.
Fogalmam sem volt, hogy hogyan kell ezt csinálni – akkor még nem ismertem világjárókat. A napi rutint – munka az üzleti szférában, szép otthon, főzés, esti jógaoktatás, alvás, néha találkozó barátokkal – a hétvégi programok tették változatosabbá. Nem mondhatom, hogy rossz volt – kényelemes, biztonságos, élénk szociális élettel, és élményekkel; a világ nagyobb része számára mindez elérhetetlen privilégium. Mégis, a lelkem már elindult világgá. Már csak a testemnek kellett követnie.
Kettőezertizenhat első reggelén a budapesti otthonomban egy éles és határozott gondolatra ébredtem: az évnek a második felében gyökeresen megváltozik az életem. Addig intézzek el mindent, hogy készen álljak rá. Nem tudtam hogy ez mit jelent, de kiszaladtam a nappaliba, fogtam egy tollat, és papírt, és elkezdtem összeírni a listát, miket kell elintéznem – elég hosszú lista lett. Köztük olyan dolgokkal, hogy az egri lakásom tárolójának a kiürítése, és a nevem megváltoztatása. Hamarosan hozzá is fogtam a feladatok megvalósításának. Szeptember végére végeztem velük.
Az elindulás felé vezető következő fejezetbe egy újabb, márciusi utazással léptem be. Akkor már megvolt a Nagy Hátizsákom – ott állt a hálószóbámban, reggelente az volt az első, amit megláttam, amikor kinyitottam a szemem. Egy Ciprus – Kréta – Athén körutat szerveztem magamnak. Először utaztam hátizsákkal, minimális ruhatárral, és csak az első szállást foglaltam le – a többi meg majd kiakul, gondoltam. Az a tíz nap olyan volt, mint egy áramlás. Bárhova mentem, barátságokat kötöttem, mindig lett szállásom, és minden, amire szükségem volt, áramlott hozzám. Rájöttem, hogy nincsen többre szükségem, mint a hátizsákom tartalma - és a világ a biztonságos otthonommá vált. Az indulásom előtti napon a cégünknél dolgozó recepciós lány megkérdezte, hogy visszamegyek-e még... honnan tudta, hogy ez járt a fejemben?
Nem is sokáig dolgoztam már ott – a testem fájdalommal adta tudtomra, hogy mekkora teher ez nekem. A szabad élet viszont nem kezdődött felhőtlenül – a fejemben egymást érték a kérdések a hogyantovábbról, amiket a környezetem csak felerősített. Lázas lettem, és ágynak dőltem. Pár héttel később egy csoportos meditáción ültem. El kellett képzelnünk magunkat a kristálypiramisunkban, ahol megjelenik a mesterünk, és mond nekünk valamit. Az én kristálypiramisomba a Dalai láma lépett be narancssárga szerzetesruhában, és azt mondta: “menj Nepálba”.
Már otthagytam a munkahelyem. Már nem érdekeltek a ruhák, cipők, nem álltam meg a kirakatok előtt. A régi életemet napról-napra hagytam el. De fogalmam sem volt, hogy mi felé megyek. Ezt a feliratot egy ruhabolt kirakatában láttam meg, egy pólón. Akkor megtorpantam. Nem tudtam, mit jelent ez számomra, de megszólított. Mi lenne, ha repülnél?
Repülnél gondolatban, oda, ahova már régóta vágysz? Repülnél afelé, amit már régóta szeretnél csinálni, amitől teljesnek érzed magad? Mi lenne, ha nem korlátoznád le magad gondolatokkal, hogy én ezt nem tehetem meg, mert nem tudok jól angolul, nem vagyok elég jó ebben vagy abban? Mi lenne, ha nem kifogásokat keresnél, hanem hagynád magad repülni? Lebénítana a lehetőség, a megvalósulás felelőssége? Ha élhetnéd azt az életet, amit szeretnél, megtennéd? Szóval, mi lenne, ha REPÜLNÉL?
Regisztráltam a Workaway nevű, munkacsere-programot biztosító weboldalra. Ide regisztráltak azok, akik napi pár óramunkát ajánlanak – hostelek, iskolák, farmok, kávézók, üdülőhelyek – cserébe ingyen szállást, valahol még étkezést is kínálnak. Én önkéntesként jelentkeztem be az oldalra. És itt találtam rá egy raftingtáborra, ami többek között jógaoktatót keresett. Az oldal borítóképe egy kanyargós folyó volt. Herman Hesse Sziddhárta című könyve kapcsolódott a lelkemben annak a folyónak a képével. A folyó, ami az Élet bölcsességét suttogja a sokat látott Sziddhártának. A jelentkezésem a tábor vezetője ‘most welcome’-mal fogadta el.
Manapság már jóval könnyebb információt találni erről az Ázsia egyik legszegényebbjeként számon tartott, misztikus, poros, ugyanakkor leírhatatlan országról. Akkoriban jóval nehezebb volt, legalábbis számomra. Amiket hallottam, azok rémtörténetek voltak, főként betegségekről, fertőzésekről, ihatatlan ivóvízről. Úgy éreztem, a biztos halál felé tartok.
A rövid megkönnyebbülés után, amit akkor éreztem, amikor megvettem a repjegyet, a félelem erősödött megint. A Félelem az Ismeretlentől – ami sokszor visszatart bennünket attól, hogy lépjünk. Tudtam, hogy megtehetem, hogy maradok – ÉN döntök. De akárhányszor becsuktam a szemem, valami azt mondta bennem: nem, a Félelem nem lesz erősebb nálam – hiszen akkor halok meg igazán. Inkább pusztuljon el a testem, mint a lelkem – ha kell, akkor Nepálban. Megnézem, mi vár rám.
Közben minden, ami otthon tartott volna, szépen levált rólam. Összedobozoltam életem tárgyait, bepakoltam a megüresedett tárolómba, elbúcsúztam mindentől és mindenkitől, és az új nevemre szóló útlevéllel elindultam a repülőtérre. Abban a pillanatban, amikor felszálltunk, minden addigi történet a múlt volt, én a jelenben a felhők felett szálltam, és csak előre néztem a jövő felé, nyitott szívvel, várakozóan és boldogan.
2025.október 11.
Baross Panni
Alaptörténetem:
Amikor az otthoni „kényelmes” életemből egy egy útra szóló repjeggyel elindultam Nepálba, nem tudtam megmondani, miért megyek: valami után vagy valami elől. Azt éreztem, csak kövessem a szívem, mert az a legjobb útmutató. Aztán ez az élő iránytű – sok-sok kalandon keresztül – elvitt engem egy malajziai szigetre, Penangra, amibe első lélegzetvételre beleszerettem. Amikor megismertem, még jobban megszerettem. A maláj-kínai-indiai kultúra, vallás, ételek kavalkádja az angol gyarmati múlttal és modern jelennel keveredve az Indiai-óceán egyik buja szigetén, elvarázsolt. Itt élek, és jógát oktatok. Időről időre pedig elindulok egy-egy újabb felfedezőútra, hogy megismerjem a sokszínű, de mindig igazi Malajzia újabb és újabb arcát; hol a türkiz vizű szigeteit, hol a 130 millió éves, jórészt érintetlen nemzeti parkját, hol a sok száz éves, gyarmati városait. Amit pedig látok, ízlelek, tapintok, érzek, lelkesen osztom meg másokkal.
Hozzászólások